Egyedül magam

Lassan szivárog az éj az égre
A láthatár parazsa is hamvad már...
Csendben várom a sok kis lidércet
A halál meg remélem nem messze jár

Az éjszaka jó; sötét, csendes, betakar
De a hajnal, az a hunyorgó hajnal!
Katapultál abba az idegen világba hamar
Tébolyultként zilált aggyal, s hajjal...

Mindegy

Régen - éreztem
Hogy magányos vagyok,
Később viseltem kabátként

Mit rám gombolt a sors

Mire eljön az idő, hogy meghalok
Rájövök: a magány egyedül
Én magam vagyok

Tehát nem futhatok előle
Le sem vethetem, sem
Kétségbeesve ki nem öklendezhetem

Lehajtott fejjel elfogadom:
A magány egyedül Én

Magam vagyok